First text in english 0.5 - Cover

In the near future, I will upload the full text of my first english paper about typography. For now, here is the cover of the paper.

Írás IV. - A némafilmes karakterek

Bevezetés

1895 februárjában a Lumiére fivérek szabadalmaztatták a kinematográfot, az első olyan szerkezetet, amely a mai mozigépek közvetlen elődjének tekinthető, mivel a képkockákat már egy egybefüggő szalag módjára volt képes kezelni, nem pedig különálló képekként, mint például az Edison-féle kinetoszkóp. Még ebben az évben megtörténik az első zártkörű filmvetítés, szintén a Lumiére fivéreknek köszönhetően, ez által pedig megszületik a mozi, vagy ősmozi. Az ebben az időszakban készült filmekre jellemzők a rövid, de már történettel rendelkező felvételek, a művészi újítások történő kísérletezések, és a némaság. A filmekben nem volt sem zene, sem olyan eszköz, mely a történetben segítette volna eligazodni a nézőt, mindössze a kép általi történetelmesélés volt a jellemző. Később megjelent a zenés aláfestés, a mozikban a film alatt játszó zenészekkel biztosították azt, hogy a film képkockáin lévő jelenetet a közönség még jobban átélje, de emellett az egyik legnagyobb újítás a film eme korai szakaszában a felirat megszületése volt (1903, Uncle Tom’s Cabin), ugyanis így megvalósítható lett hosszabb lélegzetvételű alkotások történetének elmesélése, valamint ekkor egyesült a tipográfiai a film műfajával.

Árnyalatok

Ha az ember megtekint egy némafilmet – melyben van felirat –, akkor az egyik legszembetűnőbb, amit tapasztalhat, az az árnyalatok fordítottsága. A némafilmek esetében az tapasztalható, hogy az adott feliratok sötét háttéren fehér betűkkel vannak (ennek oka a felvéte-len keresendő: a korai filmek inkább voltak sötétek, a hirtelen felugró fehér fény nagyban zavarta volna a filmvetítésen ülő nézők látását), ami alapvetően azért rossz megoldás, mert bár teljesül a tipográfia egyik alapvonása – azaz a megfelelő árnyalatok pontosan megformált arányával létrejönnek a betűk, majd az ezek összeállításból a kívánt szöveg és információ átadása is megtörténik –, de ez fordítottan történik ebben az esetben. Mivel a legnagyobb kontraszt akkor valósul meg, ha fehér alapon használunk fekete betűt, így a némafilmeknél használt megoldás nagyban befolyásolja a betűk kialakításának lehetőségeit.

A sötét árnyalatok és világos árnyalatok ellentétesen viselkednek, ellentétes tulajdonságaiknak köszönhetően. A fekete szín „összenyomja“ a teret, adott területet, míg a világos árnyalatok inkább „kitágítják“, „kiszélesítik“ azokat. Ez a betűkre vonatkoztatva azt jelenti, hogy a fehér betűknek a fekete alaptónus miatt vastagabb vonalakkal kell rendelkezniük, mivel, míg egy vékony fekete betű a fehér alap esetén tökéletesen látható, addig ugyanez nem mondható el a fordított esetről. Ugyanezen okból kifolyólag a némafilmes betűknek sokkal egyszerűbbnek, vonásaikban erőteljesebbeknek kell lenniük. Ezek persze már nagyon erős befolyásoló tényezők, de emellett a némafilmes betűkre leginkább az adott kor mentalitása gyakorolt hatást. Különös azonban, hogy egy adott film hangulata, műfaja kevésbé befolyásolta egy adott feliratnak stílusát, az csak kivételes esetekben érvényesült, mint az 1919-es „Das Cabinet des Dr. Caligari“ című német expresszionista horrorfilm esetében, ahol a betűk erősen töredezettek, kontrasztosak.

Formák

Mivel az 1900-as évekre már kellő tapasztalattal rendelkeztek az emberek a tipográfiáról, azt hihetné az ember, hogy a némafilmek számára betűket gyártani nem lehetett nehéz. Aki jobban ismeri a tipográfia fejlődésének történelmét, az tudhatja, hogy ez koránt sem ilyen egyszerű. A XIX. század a tipográfia szempontjából rettenetes évszázad volt, ugyanis olyan típusok születtek meg ekkor, melyek a rohanó világ esztétikától mentes közegének köszönhetően jött létre. Ezt a századot szokták a hanyatló betűkultúra évszázadának is nevezni. Ez, plusz az, hogy az avantgárd mozgalmak fejlődése, annak művészeti forradalma – az ez által nyújtott új tipográfiai megoldások – eléggé nagy kihívás elé állították a kor betűkészítőit.

A betűk – formailag – semmilyen újítást nem hoztak, leginkább a díszítettség az, ami ezeknél a betűknél szembetűnő. Ez bizonyos

szinten paradox módon jött létre, ugyanis ezek a betűk, amellett, hogy díszesek, a szó legszorosabb értelmében véve minimalisták. Vegyük alaposan szemügyre őket: A középmagasság (x-height) nagyjából mindegyiknél a majuszkulák felével egyenlő. A vonalvastagság mindenhol azonos, azaz lineáris típusú betűk ezek, ám talpuk is van, azaz végeredményben talpas lineáris betűkről beszélünk leginkább. Mindenféle díszítő motívum hiányzik, így az, hogy díszített az adott típus, csak a formákból és az árnyalatok egymáshoz viszonyított arányaiból látszik, melyet a szecessziós stílus formavilágából merítenek. Ezek alapján (középmagasság, vonalvastagság, talpak, formavilág) elmondható, hogy a némafilmes betűk egyszerre antik és modern vonásokat is mutatnak. Persze az előbb felsorolt ismertetőjegyek nem mindegyik típusra érvényesek, néhány példán szemléltetve ezek alább olvashatók.

Írás III. - Az Empiric Roman

Az Empiric Roman

Az ókor továbbélése

A Traianus oszlop, és az egyéb Európában fellelhető görög-római feliratok nagy hatással voltak a későbbi tipográfia fejlődésére. Az első nyomtatott betűk még a gótika hatását mutatták (pl.: Guttenberg 42 soros Bibliája), de a reneszánsz korában, az antik világ felfedezésével egy időben létrejöttek az első olyan betűtípusok, amelyek antik – leginkább latin (Traianus oszlop) – mintára jöttek létre. Ilyen például a Reiner Capitals vagy az Imperator betűtípus. A tipográfia történetében folyamatosan biztos alapot nyújtott a kőbe vésett görög vagy latin szöveg, illetve az egyéb írott karakterek egy új betűcsalád megalkotásakor. Alább egy, az ókori betűk mintájára létrehozott típus leírása, és egyéb ilyen típusokkal való összehasonlítása olvasható.

A görög karakterek története

A görög karakterek a föníciai karakterek függőleges orientációjából keletkeztek, a Krisztus előtti XI. században. Elmondható, hogy a föníciai alap karaktereknek nagy hatása volt a Földközi-tenger nyugati medencéjére, mert ott mindenhol elterjedt, ám míg a Földközi-tenger nyugati medencéjének északi területein, Kis-Ázsiában és Görögországban a függőleges orientáció, addig a déli területeken, Észak-Afrikában és az Arab-félszigeten a vízszintes orientáció volt a jellemző.

A görög karakterkészlet kiegészült a magánhangzók és egyéb speciális hangzók rendszerével, így kialakult az a betűkészlet, mely később a latinnak, az pedig a modern abc-nek lett az alapja. A Krisztus előtti VII. századra a milétoszi írás lett a görögök közös írása. Írószereik és technikájuk azonos az Egyiptomban használatos eszközökkel és technikával, azaz papiruszra vagy agyagtáblába írtak, hegyes nádpálca vagy egyéb íróeszköz segítségével. Már a legősibb görög írás hangjelölő írás

volt, a számokat viszont nem ismerték, azokat betűkkel jelölték.

A görög írás típusai:

1. A klasszikus alfabétum: Krisztus előtt IV. század óta meg nem változott típus, ahol a betűk egymagasságúak, egymástól izoláltak, azaz nem kötötték a betűk vonalait össze.

2. Ógörög kurzív (currere=sietni) betű: Krisztus előtt V. századtól a mindennapi gyakorlat írása. A betűk enyhén dőltek és nem izoláltak. Megjelennek a függőleges irányú meghosszabbodások (ascender, descender).

3. Ógörög unciális betű: Krisztus előtt III. századból származik. A betűk egymagasságúak, egymástól izoláltak.

4. Ógörög minuszkula: A IX. század betűi, nem izoláltak, függőlegesen lefelé és fölfelé találhatóak kinyúlások. Igazából egy bizánci eredetű írás, mellyel Európába közvetítették az ógörög szövegek nagy részét.

A latin karakterek története

A Krisztus előtti VI. században a rómaiak átvették a görög írást, melyen alapjaiban véve nem változtattak, de ebből a korból már két teljes és egy csonka itáliai írás is ismert, amelyek csekély eltérésekkel, de azonosak a görög karakterekkel. A számokat szintén betűkkel jelölték.

A latin karakterek végleges kialakulásáig több változat jött létre, melyeknek írásrendszere azonos volt, csak némely karakter volt más kialakítású. Leginkább a papiruszt használták, melynek több változatát ismerték, az augustá-tól (finom írópapirusztól) az emporeticá-ig (csomagolópapiruszig). Róma annyira nagy papiruszéhséggel rendelkezett, hogy az esetleges kimaradások esetén lázongások törtek ki. Megjelent emellett a papiruszhártya is, mint új anyag, melynek mind a két oldalára lehetett írni, valamint a lapokból álló könyv, kódex (caudex=fatönk) melynek eredeti formája a fatáblákkal bevont viasztábla-köteg. Ha egy szöveg fölöslegessé vált, akkor az adott viaszréteget elsimították.

Kezdetben a római kapitálisok is megközelítőleg egyöntetű vonalvastagságban készültek, később a kőtáblák szövegét az előrajzoló ecset vonalvezetése határozta meg és nem a kőfaragók szerszáma. A betűsor összes jelei egyforma magasságúak. A XV. században a római írás kettős alfabetikumuvá alakult.

A római írás típusai:

1. Római kapitális írás: 2600 éve használt betű, nagyjából változatlan vonásokkal. Ezek a mai nyomtatott latin karaktereink. Eltérések a görögtől: A ‘C’ eredetileg közös jel a ‘g’ és ‘k’ hangok számára, a ‘G’ karakter csak Krisztus előtt 230-tól van jelen a latin írásban. Az ‘Y’ - melyből aztán a ‘V’ keletkezett - és a ‘Z’ a Krisztus előtti I. századtól tagja az alfabétumnak. A ‘CH’, ‘PH’, ‘TH’ Krisztus előtt 150-től használatosak. Az ‘F’ a görög gammából keletkezett. A ‘V’ f-ként és u-ként volt olvasható, az ‘f’ karaktert ‘W’-vel jelölték, az ‘I’ és a ‘J’ között csak a XVI. századtól kezdve van különbség.

2. Római kvadrátírás: Írástechnikai okokból származó változások által keletkezett típus. A tollhegyet vízszintes irányban tartották, a betűk szélesek, a felület formája közeledik a négyzethez. Az alap- és segédvonalak közötti különbség jelentős. A szerifek többnyire egyenes vonalúak. A sortávolság betűnagyságnyi, a szavak között pedig nincs térköz vagy csak nagyon minimális.

3. Rusztika: „Durva írás“ (rusticus=parasztos, durva, bárdolatlan). Az alapformák ugyanazok voltak, mint más írásnál, de az íráshordozó a-

nyaga miatti változtatások jelentékenyek. Az írótollat élével függőlegesen tartották, így a függőleges vonalak vékonyak, a keresztvonások pedig vastagok lettek. A kerek betűk vastagodása alul és fölül jelentkezik, azaz tengelyük közel vízszintes. Jellemző a betűfej és talp átformálása, a sortáv körülbelül fél betűmagasságnyi, a keresztvonás nélküli ‘B’, ‘F’, ‘L’ gyakran nagyobb a többi betűnél.

4. Római kurzív: A mindennapi gyakorlat írása. Változatai a XIII. századig használatosak voltak. A betűk enyhén dőltek, részben egymáshoz kötöttek, futólagos jellegűek, nehezen olvashatóak, a felső és alsó kinyúlások lekerekítettek. Leggyakrabban keskeny tollheggyel, ferde tolltartással írtak.

Empiric Roman

Az Empiric Roman típus egy talpas, 33 karaktert tartalmazó típus. Tartalmaz 25 latin karaktert és egy másik abc-t, amiben meg lehet találni néhány görög karaktert is. A típus nevében az „empiric“ szó jelentése „tapasztalat, tapasztalati“, azaz a római feliratok tanulmányozása által szerzett tapasztalattal lettek kialakítva a betűk. Mindegyik betű majuszkula, a görög karaktereket számítógépen a shift billentyű lenyomásával – vagy a Caps Lock-kal – lehet előhozni, szemben például a Trajan betűcsaláddal, aminél a shift a majuszkulák és minuszkulák közötti váltásra szolgál – függetlenül attól, hogy a kettő között a különbség minimális. Ez a betű annyira a legrégibb, antik mintákhoz nyúlik vissza, hogy se számok, se írásjegyek, se szóköz [!] nem található benne. Persze a végeredményt tekintve nem látszik a szóköz hiánya, ez csak a szöveg megszerkesztésénél, írásánál lehet zavaró. További hiányosságai a betű anatómiájára tekintve lesznek láthatók. Nincs ascender, és minimális descender (például ‘Q’ esetében) található a típuson. A betűknek csak x-magasságuk van.

Az Empiric Roman felhasználása ennek köszönhetően nagyon szűkös, leginkább csak rövid szövegek, címek felhasználásánál lehet alkalmazni. Vonalait tekintve a fő- és mellékvonalak közötti kontraszt közepes erősségűnek tekinthető, a görbe vonalakban változó vastagság tapasztalható. Talpai szélesek, végei nem kerekdedek, hanem négyzetesek. Ugyanez elmondható az egyenes vonalak találkozási pontjairól. A görög karakterek a latin karakterekből lettek kialakítva. Ilyen a gamma, mely a nagy ‘f’ betűből lett kialakítva, a rövidebb kar levágásával.

A típus – mindent egybevetve – sok sebből vérzik. Bár a betűk karakterisztikája eléggé erős ahhoz, hogy meg lehessen őket különböztetni, de a mindenhol azonos magasság lassabbá teszi a hosszabb szöveg olvasását. A görög karakterek terén hiány mutatkozik, a latin karaktereket tekintve pedig nincsen következetesség, ugyanis az ‘u’ és ‘v’ betű még ugyanaz az ókori latin vésetekhez hasonlóan, de az ‘i’ és ‘j’ már különböznek egymástól. Konklúzióként elmondható, hogy ha valaki az Empiric Roman típus használatához folyamodik az csak olyan címekben használja, melyekben nem találhatóak ékezetek, írásjelek, mert más esetekben történő felhasználása lehetetlen és értelmetlen.

Összehasonlítás

Az összehasonlításhoz egyszerűen több, az ókori mintákon alapuló betűt kell egymás mellé helyezni, hogy láthatóvá váljon az, miként lehet egy alapból többféle mintát létrehozni. Mivel a latin karaktereket alkotó művészek nagy része figyelmen kívül hagyja a görög karaktereket, így képtelenség a teljes összehasonlítás, csak a latin karakterekre lehet hagyatkozni jelen esetben.

Mivel a vésett feliratok esetében is többfajta betűtípusról beszélhetünk, így ezek összevetését sem mellőzhetjük, mikor a modern kori, számítógépen használt betűket kell összehasonlítani.

Felhasznált szakirodalom

Freund Jenő: A papiros a grafikában. Világosság Könyvnyomda Részvénytársaság, Budapest, 1927.

Szántó Tibor: A betű. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.

A képek megtalálhatók a pinterest.com-on, a „Roman epigraphy“ címszavak alatt.

Írás II. - A gótikus karakterek hibáiról

Tóth Péter: A gótikus karakterek hibáiról

A betű kialakulása
A fraktúr karakterek olvasása a modern korban, számítógépen is nagyon nehéz. Ahhoz, hogy ezt meg lehessen érteni, meg kell vizsgálni a kort, melyben ezek a betűk kialakultak, mivel az a kor a modern kor számára is alapot nyújt. Nem mellesleg azért is fontos ez a korszak, mert ekkor alakult át a kézírás nyomtatássá.
A gótikus betűk a XI. században kezdtek el kialakulni Észak-Franciaország területén. Az elnevezés egyszerre utal a képzőművészeti korszakra, és a betűforma olasz területén elterjedt nevére (gotiko=barbár). A betűket ferdén tartott, lapos, ferdére vágott írótollal alakították ki. Ekkor alapjában véve változások következtek a betűk arányaiban. Maguk a betűk keskenyebbé váltak, ami hatással volt az összkép arányaira is. A félköríveket - ahogy az építészetben is - felváltották az oválisok, azokat pedig később a csúcsos formák.
A betűszélesség csökkenésével és a félköríves formák csúcsosodásával a szövegek rácshatást eredményeztek. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a szóközök minimálisak, a sorok pedig optikailag tömörek voltak. A vaskos függőleges elemek leginkább a minuszkulákban láthatók.
A gót írás jellemzője, hogy folthatása sötét, a szárak pedig min-den irányban rövidek, ugyanis a magas szárak akadályozták a kézírás folytonosságát. A folytonos, toll felemelése nélküli kézírás igényének végeredménye a betűkre jellemző rövid szár lett. További stílusjegy lett a rombusz alakú fej és láb, melyek a minuszkulákban tökéletesen megfigyelhetőek. Ahogy a gótikát felváltotta a reneszánsz, úgy a betűk is átalakultak. Megjelentek a basztard betűk, majd ezeket felváltották az első igazi reneszánsz betűk, mint a Reiner Capitals vagy a Columna.
Betűproblémák
Majuszkulák
Ha megnézzük az összehasonlító karaktertáblázatot, akkor láthatjuk, hogy mind a minusz-, mind a majuszkulák olvasása problémába ütközik. Hiába a korábbi tipográfia hagyománya, a gótikus, tört vonások és az írópálca kialakítása, annak tartása ezt az írásformát eredményezte, melyet - ha a modern tipográfusok törtvonalú betűt alkotnak - mintául tekintenek, sőt nem egyszer még jobban erősítik a formákat, hogy a gótikus hatás minél erősebben megmutatkozzon alkotásaikban.
De jobb, hogy ha példákon keresztül szemlélve vannak a fraktúr problémái. A majuszkulákat végigtekintve megláthatjuk a legáltalánosabb problémát, ami az ilyen betűknél rögtön szembetűnő: a karakterek összekeveredése. A majuszkulák vonalai gyakran olyannyira hasonlítanak egymásra, hogy meg sem lehet őket különböztetni, van, hogy mindössze egy-egy minimális vonal jelentésbeli, hangbeli különbséget tartalmaz, és ez az általános probléma a legnagyobb probléma az ilyen gótikus karaktereknek.
Összekeverhető majuszkulapárok közé tartozik a ‘B’ és a ‘P’, a ‘C’ és az ‘E’, a ‘D’ és az ‘O’, az ‘I’ és a ‘J’, a ‘K’ és az ‘R’, az ‘A’ és az ‘U’, de előfordulhat betű és szám közötti probléma is, mint a ‘Z’ és a ‘3’ esetében. További problémát okozhat a ‘Q’ és az ‘O’, valamint a ‘D’, aztán az ‘N’ és az ‘Y’, legutoljára pedig az ‘S’ és a ‘G’. A 26 (angol abc-nek megfelelő) karakter közül 18 az, ami az olvasó számára problémát okozhat. Szerencsére az ilyen típusokból nem szokták a feliratokat, szövegeket csupa nagybetűvel szedni (más betűnél is ritka, inkább a kiskapitálissal való megoldás preferálható), így, a minuszkulák nagyobb megkülönböztethetősége miatt az olvasás során ki lehet következtetni azt, hogy egy nagybetűvel kezdődő gótikus szónak mi lehet az első karaktere.
A ‘B’ és ‘P’ karaktere azért keverhető össze, mert a ‘P’ görbéje ugyanolyan nagy, mint a ‘B’ görbéi, ráadásul a ‘P’ görbéje némiképp behajlik a függőleges szárhoz. Ez problémát okozhat, de még nagyobb gond lehet a sárfesz sz estében. A ‘P’ lenyúló szára gyakorlatilag hiányzik. Ez még jobban elmélyíti az említett problémát.
A ‘C’ és az ‘E’ karaktere között a legminimálisabb különbség látható. A vonalakat követve látható, hogy a két betű teljesen egyforma kézírási mintát követ, a különbség mindössze az ‘E’ középső karjának megléte, melyet egyszerűen díszítőelemnek is lehet tekinteni, főként, ha azt nézzük, hogy a gótikus betűk a XIV. századra már nem csak írói, de ornamentikai funkciót is betöltöttek.
A ‘D’ és az ‘O’ karakterében is az általános összekeverhetőségi hiba mutatkozik meg. Az ‘O’-t mindössze az összeérő vonalak különböztetik meg a ‘D’ karakterétől. Ezen kívül minden teljesen azonos.
Az ‘I’ és a ‘J’ karaktere között semmilyen különbség nem található. Ez azzal magyarázható, hogy a középkorban az ‘I’ karakterét olvashatták j-nek és i-nek is (a latin még erősen élő hatása miatt), így nem volt szükség a kettő megkülönböztethetőségére.

A ‘K’ és az ‘R’ karakterében a különbség csk egy vonásnyi. A bal oldali szár az ‘R’ esetében balra, a ‘K’ esetében pedig a betű fölé, jobbra kanyarodik el. Hiba még, hogy a ‘K’ felső karja hurokként végződik, ami miatt űr jön létre egy olyan karakterben, aminek a fejlődése során soha nem volt zárt karja. Ez a folytonos írás igénye miatt alakulhatott így - a kor írói a betű rajzolásakor nem emelték fel írópálcáikat.
Az ‘A’ és az ‘U’ között nincs nagy hasonlóság, viszont az A össze nem érő szárainak következtében nézhető egy ‘U’ karakterének is, míg maga az ‘U’ egyáltalán nem nézhető ‘A’ karakternek.
Az ‘N’ és az ‘Y’ karaktereinek esetében azt láthatjuk, hogy az ‘Y’ nehéz azonosítása a probléma forrása, valamint a két betű formailag nagyon hasonlít egymásra.
A ‘Z’ és a hármas karaktere azért összekeverhető, mert a fraktúrok kialakulásakor az európaiaknál nem jelentkeztek az arab számok, azaz, az alapjaiban véve teljesen más elemekre és karakterképzésre épülő arab tipográfiai elemeket (számokat) kellett a modern számítógépes tipográfiának a gót fraktúrok stílusára igazítani, amit csak a ‘Z’ alakzatával megegyező formában lehetett megvalósítani. Ami még a probléma forrása, hogy az adott korban a ‘z’ betű aljára egy kis hurkot rajzoltak, ami miatt a ‘z’ alakja úgy néz ki, mint egy hármas.
A ‘Q’ és az ‘O’ karakterének problémája megegyezik a ‘C’ és ‘E’ problémájával. A különbség mindössze egyetlen egy vonásnyi.
A ‘G’ karaktere olyannyira kivehetetlen, hogy lehet nézni ‘O’-nak, ‘S’-nek is, de az ‘S’ esetében is nehéz a meghatározás, mert ennek a karakternek a formái annyira túlzóak és szokatlanok (a befelé forduló alsó szár miatt), hogy szintén lehet akár ‘O’-nak olvasni.
Nehéz azonosítani továbbá a ‘V’ betűt, ami valahogy a ‘B’ és a ‘P’ keverékének látszik.
Minuszkulák
A majuszkulák összehasonlítása után érdemes a minuszkulákat is megvizsgálni. Mint fentebb olvasható, a minuszkulák nagyon erős rácshatást eredményeztek, ami annak tudható be, hogy a karakterek függőleges irányban kiterjedésük nagyobb, mint vízszintes irányban. Általánosan elmondható, hogy ugyanazok a tendenciák láthatóak itt is, mint a majuszkulák esetében.

Szerencsére itt kevesebb az összekeverhető karakterek száma. Hasonlóságot mutat az ‘a’ és az ‘o’, illetve az ‘a’ és a ‘g’, az ‘f’ és az ‘s’, az ‘f’ és a ‘t’, az ‘l’ és az ‘s’, az ‘n’ és az ‘y’ valamint az ‘r’ és az ‘x’. A 26 minuszkula közül 11 az, ami összekeverhető egymással.
Az ‘a’ és az ‘o’ karaktere a kerek vonalak oválissá, csúcsossá alakítása miatt keverhető össze. Az ‘o’ teljesen zárt, míg az ‘a’-nál látható végződés segít az azonosításban.
Az ‘a’ és a ‘g’ esetében a ‘g’-t lehet az ‘a’-val összekeverni. A fraktúrokra jellemző intenzív formák miatt a ‘g’ hurkát lehet egyszerűen az ‘a’ túlzott végződésének tekinteni.
Az ‘f’ és az ‘s’ karaktere amiatt keverhető össze, mert a korban az ‘s’ betű nem az ‘S’ kicsinyített mása volt, hanem egy függőleges irányú betű volt. Manapság az ‘s’ ipa jele még mindig ez a középkori ‘s’ betű. Az ‘f’ vízszintes szára szinte észre sem vehető.
A ‘k’ és a ‘t’ karaktereinél az látható, hogy - a majuszkulához hasonlóan - a ‘k’-nak a karja egy hurok lett, űrt zárva le ezáltal. Ez - az erős függőlegesség következtében - egy ‘t’ betű hatását idézi.
Az ‘l’ és az ‘s’ karakter esetében ugyanaz mondható el, mint az ‘f’ és az ‘s’ esetében. Persze a különbség csak akkor lehetséges, hogy ha ismerjük a két karakter formáját.
Az ‘r’ és az ‘x’ karakterénél a hiba leginkább az ‘x’ kialakításában rejlik, ugyanis az x két egymást metsző egyenes, ezek rajzolásához pedig szükséges az írótoll felemelése. Nem történt más az ‘x’ kialakításakor, csak annyi, hogy az ‘r’ karakteréhez hozzárajzoltak alulra egy hurkot.
További probléma lehet a ‘y’ azonosíthatatlansága, ugyanis könnyen nézhető ‘n’ betűnek is, ugyanúgy, ahogyan a majuszkulák esetében.
Összefoglalás
A fraktúr betűk esetében a legnagyobb probléma már az írótollnál elkezdődik. Annak tartása és a gondolat, hogy folyamatos kézírással alakítják ki a betűket azt eredményezi, hogy a betűkben lévő kontraszt iszonyatosan erős lesz, az erős függőlegesség miatti rácshatás pedig még jobban összekeverhetővé teszik a karaktereket. Az optikai folthatás következménye a nehéz olvashatóság.
Bibliográfia
Szántó Tibor: A betű. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.

50. poszt! (Kizárólag csak erre az oldalra íródott)

Tóth Péter: Manifesztum

A betű kultúrája

A betű egy olyan műalkotás, mely a fehér papíron, a fekete és fehér megfelelő arányával képes esztétikus szöveg létrehozására.

Modern kultúránk egy olyan világ szerves része, mely leginkább a személyes benyomások képi, illetve szóbeli; írásbeli lerögzítésében mutatkozik meg. Persze vannak olyan kulturális ágak, melyek nem feltétlen a képi világban keresik a szépséget – mint: az építészet vagy a zene –, de általánosságban elmondható, hogy túlnyomórészt a kép és a szó az, mely kultúránk hordozója. Végső soron pedig mindig az íráshoz jutunk el, mivel az írás az, ami képes arra, hogy a művészeti alkotásokban fellelhető értékeket az ember számára könnyen, érthetően közvetítse.

Az ember mindig törekedett arra, hogy a gondolatait, vízióit közvetítse. Ez megmutatkozott már az őskorban is, barlangrajzokban, illetve egyéb területeken. Ez aztán Egyiptom, Mezopotámia földjén tovább fejlődött. Egyiptomban eleinte inkább a képi világ volt az, ami dominált, de aztán a formák mind jobban egyszerűsödtek és egyszerűsödtek, mígnem kialakultak az első írásformák. Nagyrészt kőfelületre írtak, de gyakori volt az agyag is. A formák egyszerűsödése magával hozta a szavakat jelölő karakterek szótagokká alakulását. A mai nyelvek közül a japán kanák hasonlóan szótagjelölők.

Mezopotámia területén már egészen más volt a helyzet, ugyanis ott az úgynevezett ékírás volt az, ami elterjedt, uralkodóvá vált. Egyiptommal ellentétben – ahol előszeretettel használták a követ, mint az írás hordozóját –, Babilon földjén – kő hiányában – inkább az agyagot használták, melybe vagy  lapos, négyzetes, vagy hegyesre faragott pálca segítségével alakították ki az adott jeleket.

Később a Fölközi-tenger nyugati medencéjében uralkodóvá vált a észak-sémita vagy föníciai írás, amely már hangzókra bontotta fel a nyelvet, de csak a mássalhangzóknak tulajdonítottak jelentéstartalmat, így ez az abc még csak a mássalhangzókat tartalmazta. Ilyen írást is lehet a világban találni, ugyanis a mai arab nyelv is csak a mássalhangzókat jelzi, míg a magánhangzókat az adott szövegkörnyezetből következtetik ki. (Ez gyakori félreértelmezések alapja.)

A föníciai írás a kereskedelemnek és a gyarmatosításnak köszönhetően elterjedt a Földközi-tenger területén, míg a Hettiták által a görögök is érintkezésbe kerültek vele. A görögök aztán kiegészítették ezt a betűkészletet a magánhangzórendszerrel, és az így elkészült abc lett az első teljes, egy adott nyelv összes hangját jelző betűrendszer. A görög betűk hatásai manapság, Cirill és Metód munkásságának köszönhetően, leginkább Dél- és Kelet-Európában érezhetők, ahol az ez alapján elkészült abc-ket mind a mai napig használják, sőt Szerbiában mind a latin, mind a cirill karaktereket használják hivatalosan is.

A görög abc nem csak keleten, de nyugaton is érvényesítette hatását, ugyanis a latinok a görög karakterekre alapozva, azokat átalakítva készítették el a mai abc alapjait. Persze az eltérő nyelveknek szükségük volt arra, hogy ezt a karaktertáblát a saját nyelvükhöz igazítsák, így nagyon gyakoriak az eredeti latinban nem meglévő, de az adott nyelvben használt hang megjelölésére szolgáló, továbbfejlesztett betűk. Ilyeneket leginkább Európa perifériáin lehet találni, mint az izlandi nyelvben.

A tipográfia, mint fogalom, első megjelenése

Európában a tipográfiáról, mint fogalomról, Európában elsőként Guttenberg János kapcsán beszélhetünk, aki tökéletesítette az európaiak számára a nyomtatás folyamatát. Ekkor alkotta meg a 42 soros Bibliát. A név tükrözi magának a könyvnek a minőségét. Guttenberg a Bibliájában egy-egy oldalra mindig 42 sort használt. Ezenfelül megfigyelhetők Guttenberg esetében olyan, a tipográfiai munka számára alapvető fontosságú gondolatok, melyeket a mai világban sem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, ám ezeknek kikerülése, semmibe vétele nagyon gyakori jelenségként tapasztalható.
A betűkről el lehet mondani, hogy az abban a korban uralkodó irányzatot, azaz a gótikát követi. A gótika korában gyakoriak voltak a tört vonalú betűk, melyeknek olvasása nehézkes feladat volt még a gyakorlott olvasók számára is, ám Guttenberg ezeket a betűket, illetve ezek mintáját vette alapul. Alapvető feladatnak tartotta Guttenberg a minél egységesebb szöveget, ezért ő elsősorban a minél egységesebb nagyságú szóközökre törekedett, melynek eredménye az esztétikus könyv alapja lett. Már itt megfigyelhető volt a szöveg között található üres részek hierarchiája: legkisebbnek a szövegköznek kell lennie, aztán nagyobbnak kell lennie a sorköznek, végül a legnagyobbnak mindig a szövegköznek kell lennie. Ezek tömören azok az alapok, melyek alapján a modern tipográfia működik, vagy működnie kellene, de nem elhanyagolhatók azok a problémák sem, amelyek a szövegszerkesztéskor általános jelen vannak, mint a fattyúsorok, illetve a különböző feladatszerepben lévő szövegrészek (feliratok, fülszövegek, fő szövegek, címek, &c.) közötti különbségtétel megoldása, &c.

Tipográfiaelmélet és motivációk

Véleményem szerint a tipográfia – egy olyan írott szöveg alapú kultúrában, mint amilyen az emberé – és annak szépsége, egy szöveg minél esztétikusabban való megalkotása elengedhetetlenül fontos, hogy ha azt szeretnénk, hogy a kultúra minél jobban tudjon fejlődni. A jelen írás alapú kultúrába sajnos alábecsült szerepe van ennek, így gyakran születnek olyan alkotások, melyekre a benne található szépség, a benne található esztétikai érték hiányában nem szentelünk figyelmet. Amíg az ember egy könyvet a borítójáról ítél meg, addig mindenképpen fontos az, hogy foglalkozzunk a minél jobb és szebb tipográfia eléréséhez szükséges gondolatokkal. Az ilyen gondolatok elhanyagolásának egyik kezdőpillanata az ipari forradalmat követő, hanyatló betűkultúra százada volt, amikor olyan betűk, és ezek alapján szövegek keletkeztek, melyek alapjaikban tekintve nem törődtek a több száz éves hagyományokkal, azok fejlődési szakaszait semmibe vették.

A tipográfia számomra egy olyan eszközt jelent, melynek segítségével az általam, vagy mások által papírra vetett gondolatokat képes lehetek úgy egy olvasó vagy megfigyelő szeme elé tárni, hogy azok megtekintése esztétikai élményként szolgáljon számára, ez által pedig – ha nem is az adott szöveg vagy plakát elolvasására, de – az abból nyerhető információ minimális elnyerésére szolgáljon. Így tehát a tipográfia egyszerre jelent esztétikai megformálást és az információ átadásának egyik fajtáját: egy olyan fajtáját, melynek alapvető alkalmazására bárki képes lehet, ha a Guttenberg munkáiban látható alapelveket követésre érdemesre találnák.

A latin karakterek fejlődésének útja a nyomtatás megjelenésétől kezdve

Az első latin karakterek, amelyek nyomtatásban léteztek, a Guttenberg által létrehozott gótikus vagy tört vonalú betűk. Mikor a reneszánsz mindinkább tért nyert, megjelentek az ezeknél egyszerűbb, de még mindig gótikusnak mondható betűk, melyek már előre jelezték a reneszánsz betűkre gyakorolt hatását is. Az ilyen, a gótika és a reneszánsz kor között átívelő betűket a szakma basztard betűknek is szokta nevezni.

Az reneszánsz betűket tekintve elmondhatjuk, hogy éleik lekerekítettek, a fő- és segédvonalak közötti kontraszt, ez által a betűben található kontraszt is, minimális, mégis találhatóak a karakterekben annyi karakterisztika, hogy az adott betűk olvasása ne legyen fárasztó. A velencei kerek betűk tengelye gyakran erősen dőlt – ez például az ’e’-re is igaz, nemcsak az ’o’-ra, míg a francia reneszánsz betűknél az ’e’ tengelye már függőleges. A reneszánsz betűket a kor átvette, leginkább Itáliában, illetve francia területen alkottak a kor legjobb betűkészítői.

A gótika korában az élek elkezdtek egyre inkább hegyesebbek lenni, a talpak vonalai is élesen érnek véget. A korban megnőtt a fő- és segédvonalak vastagsága közötti különbség, ami miatt a betűk karakterisztikája és a betűkben található kontraszt erősebb lett.  A kerek formák tengelyei már jobban közelítettek a függőlegeshez, mint a reneszánsz esetében, de teljesen függőleges kerek formákról még itt sem beszélhetünk.

A klasszicizmus kora tovább vitte a reneszánsz és barokk között lejátszódó fejlődés menetét, ugyanis az élek itt már teljesen csúcsosak, erős végződésűek, a segéd- és fővonalak közötti különbség pedig elérte a maximális szintjét, azaz, míg a fővonalak vastagok, addig a mellékvonalak vastagsága a lehető legminimálisabb. Gyakori a talpak és egyéb mellékvonalak mindössze jelzésértékű megléte, gyakran ezek mindössze egy vékony vonalként jelennek meg.

A talpas lineáris betűk kora: A klasszicizmust követően, Napóleon korában, az egyiptomi hadjáratot követően jelentek meg az egyptienne, vagy talpas lineáris betűk. Az elnevezés eredete vitatott, a talpas lineáris elnevezés sokkal jobban illik a típushoz. Jellemzője, hogy a fővonalak és segédvonalak vastagsága megegyező, így a kontraszt a típuson belül teljesen hiányzik.

Groteszk betűk kora: Ha a lineáris talpas betűtípusokról levágjuk a talpakat, akkor megszületik a lineáris, talpnélküli vagy groteszk betű. Angol hatásra nevezik Szansz szerifnek (talpnélkülinek) is. Jellemzői ugyanazok, mint a lineáris talpas betűknek, egyedül a talpak hiányoznak. Leginkább reklámbetűtípusnak szokták használni, mivel hosszabb olvasása – akárcsak a talpas lineáris betűknek – fárasztó és lassú. Rövid, érdekes szövegek kiemelésére ellenben tökéletesen alkalmas.

Optima: Első ránézésre az Optima egy talpnélküli, groteszk betűnek tűnik, de hosszabb megvizsgálás után azt láthatjuk, hogy azoktól eltérő. Azért is van itt most kiemelt szerepe, mert ugyan talpnélküli, de nem lineáris, vonalvastagsága változó, ami a betűn belül megnöveli a kontrasztot, fő- és segédvonalakat azonban nem lehet kinevezni. Az Optima a nevéből eredően is a talpas és talpnélküli betűk optimális keverékének készült, de sajnos erről a típusról is elmondható, hogy olvasása nehéz, hosszabb szövegek szedésére nem alkalmas. Ugyanilyen vonásokat mutat a Pascal nevű betűtípus.

Kedvenc betűtípusaim

1. Trajan Pro: Reneszánsz típus a modern korból. Alapja a Traianus oszlopon található vésett betűk, ahogyan a reneszánsz kor kezdetének betűalkotói számára is a Traianus oszlop nyújtotta az alapot. Az oszlophoz hasonlóan csak majuszkulákkal rendelkező típus.

2. Museo Sans: Jos Beivunga által 2008-ban készített betű. Nagyrészt egyszerűsített geometrikus formákra épül, melyek az egyenlő vonalvastagság miatt tökéletesen illenek egymáshoz.

3. Linux Libertine: Barokk típus, mely a mínusz- és majuszkulák közötti kis különbségnek köszönhetően arányosabb hatású típus.

4. Minion Pro: A Minion Pro a magyar tipográfia egyik álombetűje: igazán szép hungarumlautjai vannak, a verzál és kurrens betűkhöz eltérő ékezeteket metszettek, valamint kurrens számok és kiskapitálisok is tartoznak a készletbe.

5. Optima: Herman Zepf Optimája klasszikus típusok nyomán keletkezett, mint azok talp nélküli változata.

6. Sabon: A Jan Tschihold által tervezett „Sabon” az első betűtípus, amelyet kézi szedéshez, egyes betűket öntő Monotype szedéshez és soröntő szedőgépekhez egyaránt alkalmazhatnak.

7. Helvetica: M. Miedinger Helveticajánál a nagybetűk, a kurrensek és a számok egyaránt kiegyenlítetten, kellemesen, olvashatóan illeszkednek egymás mellé.

8. Walbaum: Justus Erich Walbaum antikvája és kurzívja. A kellemes formájú klasszicista típusok a Didot túlfinomított, konstruált betűinél statikusabbak és olvashatóbbak.

9. Janson: Avagy Tótfalusi antikva. Magyarországon csak 1955 után vált lehetővé, hogy megalkossák az első olyan betűsort, amelynél már figyelembe vették a magyar nyelv ortográfiáját, és azokat a formai és technikai követelményeket (ékezetes kis és nagybetűk, kettőshangzók stb.), amelyek előfeltételei a kellemes hatású és jól olvasható magyar nyomdabetűnek. Az új típus Gábor Pál betűművésznek és a Betűöntöde kollektívájának műve. (Első Magyar Betűöntöde, Budapest.)

10. Gill: Eric Gill betűművész tevékenységének tudatossága tükröződik abban, ahogyan lineáris típusát a négyzetes beosztású papíron megkonstruálta. A betűket előbb ecsettel festette meg, és csak a tollal, ecsettel történt alapvázlat után illesztette a betűjeleket geometriai formákba. Ezért Gill lineáris típusai sohasem keltik a szemlélő számára egy száraz geometriai szemlélettel alkotott betű benyomását.

Bibliográfia

Funke, Fritz: Könyvismeret. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Gyurgyák János: Szerzők és szerkesztők kézikönyve. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Nagy Bence: Ahol a mikrotipográfia kezdődik. In.: Magyar grafika, 2005 évf., 2. szám.

Szántó Tibor: A betű. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.

Virágvölgyi Péter: A tipográfia mestersége számítógéppel. Osiris Kiadó, Budapest, 1996.