Tóth Péter: A gótikus karakterek hibáiról
A betű kialakulása
A fraktúr karakterek olvasása a modern korban, számítógépen is nagyon nehéz. Ahhoz, hogy ezt meg lehessen érteni, meg kell vizsgálni a kort, melyben ezek a betűk kialakultak, mivel az a kor a modern kor számára is alapot nyújt. Nem mellesleg azért is fontos ez a korszak, mert ekkor alakult át a kézírás nyomtatássá.
A gótikus betűk a XI. században kezdtek el kialakulni Észak-Franciaország területén. Az elnevezés egyszerre utal a képzőművészeti korszakra, és a betűforma olasz területén elterjedt nevére (gotiko=barbár). A betűket ferdén tartott, lapos, ferdére vágott írótollal alakították ki. Ekkor alapjában véve változások következtek a betűk arányaiban. Maguk a betűk keskenyebbé váltak, ami hatással volt az összkép arányaira is. A félköríveket - ahogy az építészetben is - felváltották az oválisok, azokat pedig később a csúcsos formák.
A betűszélesség csökkenésével és a félköríves formák csúcsosodásával a szövegek rácshatást eredményeztek. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a szóközök minimálisak, a sorok pedig optikailag tömörek voltak. A vaskos függőleges elemek leginkább a minuszkulákban láthatók.
A gót írás jellemzője, hogy folthatása sötét, a szárak pedig min-den irányban rövidek, ugyanis a magas szárak akadályozták a kézírás folytonosságát. A folytonos, toll felemelése nélküli kézírás igényének végeredménye a betűkre jellemző rövid szár lett. További stílusjegy lett a rombusz alakú fej és láb, melyek a minuszkulákban tökéletesen megfigyelhetőek. Ahogy a gótikát felváltotta a reneszánsz, úgy a betűk is átalakultak. Megjelentek a basztard betűk, majd ezeket felváltották az első igazi reneszánsz betűk, mint a Reiner Capitals vagy a Columna.
Betűproblémák
Majuszkulák
Ha megnézzük az összehasonlító karaktertáblázatot, akkor láthatjuk, hogy mind a minusz-, mind a majuszkulák olvasása problémába ütközik. Hiába a korábbi tipográfia hagyománya, a gótikus, tört vonások és az írópálca kialakítása, annak tartása ezt az írásformát eredményezte, melyet - ha a modern tipográfusok törtvonalú betűt alkotnak - mintául tekintenek, sőt nem egyszer még jobban erősítik a formákat, hogy a gótikus hatás minél erősebben megmutatkozzon alkotásaikban.
De jobb, hogy ha példákon keresztül szemlélve vannak a fraktúr problémái. A majuszkulákat végigtekintve megláthatjuk a legáltalánosabb problémát, ami az ilyen betűknél rögtön szembetűnő: a karakterek összekeveredése. A majuszkulák vonalai gyakran olyannyira hasonlítanak egymásra, hogy meg sem lehet őket különböztetni, van, hogy mindössze egy-egy minimális vonal jelentésbeli, hangbeli különbséget tartalmaz, és ez az általános probléma a legnagyobb probléma az ilyen gótikus karaktereknek.
Összekeverhető majuszkulapárok közé tartozik a ‘B’ és a ‘P’, a ‘C’ és az ‘E’, a ‘D’ és az ‘O’, az ‘I’ és a ‘J’, a ‘K’ és az ‘R’, az ‘A’ és az ‘U’, de előfordulhat betű és szám közötti probléma is, mint a ‘Z’ és a ‘3’ esetében. További problémát okozhat a ‘Q’ és az ‘O’, valamint a ‘D’, aztán az ‘N’ és az ‘Y’, legutoljára pedig az ‘S’ és a ‘G’. A 26 (angol abc-nek megfelelő) karakter közül 18 az, ami az olvasó számára problémát okozhat. Szerencsére az ilyen típusokból nem szokták a feliratokat, szövegeket csupa nagybetűvel szedni (más betűnél is ritka, inkább a kiskapitálissal való megoldás preferálható), így, a minuszkulák nagyobb megkülönböztethetősége miatt az olvasás során ki lehet következtetni azt, hogy egy nagybetűvel kezdődő gótikus szónak mi lehet az első karaktere.
A ‘B’ és ‘P’ karaktere azért keverhető össze, mert a ‘P’ görbéje ugyanolyan nagy, mint a ‘B’ görbéi, ráadásul a ‘P’ görbéje némiképp behajlik a függőleges szárhoz. Ez problémát okozhat, de még nagyobb gond lehet a sárfesz sz estében. A ‘P’ lenyúló szára gyakorlatilag hiányzik. Ez még jobban elmélyíti az említett problémát.
A ‘C’ és az ‘E’ karaktere között a legminimálisabb különbség látható. A vonalakat követve látható, hogy a két betű teljesen egyforma kézírási mintát követ, a különbség mindössze az ‘E’ középső karjának megléte, melyet egyszerűen díszítőelemnek is lehet tekinteni, főként, ha azt nézzük, hogy a gótikus betűk a XIV. századra már nem csak írói, de ornamentikai funkciót is betöltöttek.
A ‘D’ és az ‘O’ karakterében is az általános összekeverhetőségi hiba mutatkozik meg. Az ‘O’-t mindössze az összeérő vonalak különböztetik meg a ‘D’ karakterétől. Ezen kívül minden teljesen azonos.
Az ‘I’ és a ‘J’ karaktere között semmilyen különbség nem található. Ez azzal magyarázható, hogy a középkorban az ‘I’ karakterét olvashatták j-nek és i-nek is (a latin még erősen élő hatása miatt), így nem volt szükség a kettő megkülönböztethetőségére.
A ‘K’ és az ‘R’ karakterében a különbség csk egy vonásnyi. A bal oldali szár az ‘R’ esetében balra, a ‘K’ esetében pedig a betű fölé, jobbra kanyarodik el. Hiba még, hogy a ‘K’ felső karja hurokként végződik, ami miatt űr jön létre egy olyan karakterben, aminek a fejlődése során soha nem volt zárt karja. Ez a folytonos írás igénye miatt alakulhatott így - a kor írói a betű rajzolásakor nem emelték fel írópálcáikat.
Az ‘A’ és az ‘U’ között nincs nagy hasonlóság, viszont az A össze nem érő szárainak következtében nézhető egy ‘U’ karakterének is, míg maga az ‘U’ egyáltalán nem nézhető ‘A’ karakternek.
Az ‘N’ és az ‘Y’ karaktereinek esetében azt láthatjuk, hogy az ‘Y’ nehéz azonosítása a probléma forrása, valamint a két betű formailag nagyon hasonlít egymásra.
A ‘Z’ és a hármas karaktere azért összekeverhető, mert a fraktúrok kialakulásakor az európaiaknál nem jelentkeztek az arab számok, azaz, az alapjaiban véve teljesen más elemekre és karakterképzésre épülő arab tipográfiai elemeket (számokat) kellett a modern számítógépes tipográfiának a gót fraktúrok stílusára igazítani, amit csak a ‘Z’ alakzatával megegyező formában lehetett megvalósítani. Ami még a probléma forrása, hogy az adott korban a ‘z’ betű aljára egy kis hurkot rajzoltak, ami miatt a ‘z’ alakja úgy néz ki, mint egy hármas.
A ‘Q’ és az ‘O’ karakterének problémája megegyezik a ‘C’ és ‘E’ problémájával. A különbség mindössze egyetlen egy vonásnyi.
A ‘G’ karaktere olyannyira kivehetetlen, hogy lehet nézni ‘O’-nak, ‘S’-nek is, de az ‘S’ esetében is nehéz a meghatározás, mert ennek a karakternek a formái annyira túlzóak és szokatlanok (a befelé forduló alsó szár miatt), hogy szintén lehet akár ‘O’-nak olvasni.
Nehéz azonosítani továbbá a ‘V’ betűt, ami valahogy a ‘B’ és a ‘P’ keverékének látszik.
Minuszkulák
A majuszkulák összehasonlítása után érdemes a minuszkulákat is megvizsgálni. Mint fentebb olvasható, a minuszkulák nagyon erős rácshatást eredményeztek, ami annak tudható be, hogy a karakterek függőleges irányban kiterjedésük nagyobb, mint vízszintes irányban. Általánosan elmondható, hogy ugyanazok a tendenciák láthatóak itt is, mint a majuszkulák esetében.
Szerencsére itt kevesebb az összekeverhető karakterek száma. Hasonlóságot mutat az ‘a’ és az ‘o’, illetve az ‘a’ és a ‘g’, az ‘f’ és az ‘s’, az ‘f’ és a ‘t’, az ‘l’ és az ‘s’, az ‘n’ és az ‘y’ valamint az ‘r’ és az ‘x’. A 26 minuszkula közül 11 az, ami összekeverhető egymással.
Az ‘a’ és az ‘o’ karaktere a kerek vonalak oválissá, csúcsossá alakítása miatt keverhető össze. Az ‘o’ teljesen zárt, míg az ‘a’-nál látható végződés segít az azonosításban.
Az ‘a’ és a ‘g’ esetében a ‘g’-t lehet az ‘a’-val összekeverni. A fraktúrokra jellemző intenzív formák miatt a ‘g’ hurkát lehet egyszerűen az ‘a’ túlzott végződésének tekinteni.
Az ‘f’ és az ‘s’ karaktere amiatt keverhető össze, mert a korban az ‘s’ betű nem az ‘S’ kicsinyített mása volt, hanem egy függőleges irányú betű volt. Manapság az ‘s’ ipa jele még mindig ez a középkori ‘s’ betű. Az ‘f’ vízszintes szára szinte észre sem vehető.
A ‘k’ és a ‘t’ karaktereinél az látható, hogy - a majuszkulához hasonlóan - a ‘k’-nak a karja egy hurok lett, űrt zárva le ezáltal. Ez - az erős függőlegesség következtében - egy ‘t’ betű hatását idézi.
Az ‘l’ és az ‘s’ karakter esetében ugyanaz mondható el, mint az ‘f’ és az ‘s’ esetében. Persze a különbség csak akkor lehetséges, hogy ha ismerjük a két karakter formáját.
Az ‘r’ és az ‘x’ karakterénél a hiba leginkább az ‘x’ kialakításában rejlik, ugyanis az x két egymást metsző egyenes, ezek rajzolásához pedig szükséges az írótoll felemelése. Nem történt más az ‘x’ kialakításakor, csak annyi, hogy az ‘r’ karakteréhez hozzárajzoltak alulra egy hurkot.
További probléma lehet a ‘y’ azonosíthatatlansága, ugyanis könnyen nézhető ‘n’ betűnek is, ugyanúgy, ahogyan a majuszkulák esetében.
Összefoglalás
A fraktúr betűk esetében a legnagyobb probléma már az írótollnál elkezdődik. Annak tartása és a gondolat, hogy folyamatos kézírással alakítják ki a betűket azt eredményezi, hogy a betűkben lévő kontraszt iszonyatosan erős lesz, az erős függőlegesség miatti rácshatás pedig még jobban összekeverhetővé teszik a karaktereket. Az optikai folthatás következménye a nehéz olvashatóság.
Bibliográfia
Szántó Tibor: A betű. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.
A fraktúr karakterek olvasása a modern korban, számítógépen is nagyon nehéz. Ahhoz, hogy ezt meg lehessen érteni, meg kell vizsgálni a kort, melyben ezek a betűk kialakultak, mivel az a kor a modern kor számára is alapot nyújt. Nem mellesleg azért is fontos ez a korszak, mert ekkor alakult át a kézírás nyomtatássá.
A gótikus betűk a XI. században kezdtek el kialakulni Észak-Franciaország területén. Az elnevezés egyszerre utal a képzőművészeti korszakra, és a betűforma olasz területén elterjedt nevére (gotiko=barbár). A betűket ferdén tartott, lapos, ferdére vágott írótollal alakították ki. Ekkor alapjában véve változások következtek a betűk arányaiban. Maguk a betűk keskenyebbé váltak, ami hatással volt az összkép arányaira is. A félköríveket - ahogy az építészetben is - felváltották az oválisok, azokat pedig később a csúcsos formák.
A betűszélesség csökkenésével és a félköríves formák csúcsosodásával a szövegek rácshatást eredményeztek. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a szóközök minimálisak, a sorok pedig optikailag tömörek voltak. A vaskos függőleges elemek leginkább a minuszkulákban láthatók.
A gót írás jellemzője, hogy folthatása sötét, a szárak pedig min-den irányban rövidek, ugyanis a magas szárak akadályozták a kézírás folytonosságát. A folytonos, toll felemelése nélküli kézírás igényének végeredménye a betűkre jellemző rövid szár lett. További stílusjegy lett a rombusz alakú fej és láb, melyek a minuszkulákban tökéletesen megfigyelhetőek. Ahogy a gótikát felváltotta a reneszánsz, úgy a betűk is átalakultak. Megjelentek a basztard betűk, majd ezeket felváltották az első igazi reneszánsz betűk, mint a Reiner Capitals vagy a Columna.
Betűproblémák
Majuszkulák
Ha megnézzük az összehasonlító karaktertáblázatot, akkor láthatjuk, hogy mind a minusz-, mind a majuszkulák olvasása problémába ütközik. Hiába a korábbi tipográfia hagyománya, a gótikus, tört vonások és az írópálca kialakítása, annak tartása ezt az írásformát eredményezte, melyet - ha a modern tipográfusok törtvonalú betűt alkotnak - mintául tekintenek, sőt nem egyszer még jobban erősítik a formákat, hogy a gótikus hatás minél erősebben megmutatkozzon alkotásaikban.
De jobb, hogy ha példákon keresztül szemlélve vannak a fraktúr problémái. A majuszkulákat végigtekintve megláthatjuk a legáltalánosabb problémát, ami az ilyen betűknél rögtön szembetűnő: a karakterek összekeveredése. A majuszkulák vonalai gyakran olyannyira hasonlítanak egymásra, hogy meg sem lehet őket különböztetni, van, hogy mindössze egy-egy minimális vonal jelentésbeli, hangbeli különbséget tartalmaz, és ez az általános probléma a legnagyobb probléma az ilyen gótikus karaktereknek.
Összekeverhető majuszkulapárok közé tartozik a ‘B’ és a ‘P’, a ‘C’ és az ‘E’, a ‘D’ és az ‘O’, az ‘I’ és a ‘J’, a ‘K’ és az ‘R’, az ‘A’ és az ‘U’, de előfordulhat betű és szám közötti probléma is, mint a ‘Z’ és a ‘3’ esetében. További problémát okozhat a ‘Q’ és az ‘O’, valamint a ‘D’, aztán az ‘N’ és az ‘Y’, legutoljára pedig az ‘S’ és a ‘G’. A 26 (angol abc-nek megfelelő) karakter közül 18 az, ami az olvasó számára problémát okozhat. Szerencsére az ilyen típusokból nem szokták a feliratokat, szövegeket csupa nagybetűvel szedni (más betűnél is ritka, inkább a kiskapitálissal való megoldás preferálható), így, a minuszkulák nagyobb megkülönböztethetősége miatt az olvasás során ki lehet következtetni azt, hogy egy nagybetűvel kezdődő gótikus szónak mi lehet az első karaktere.
A ‘B’ és ‘P’ karaktere azért keverhető össze, mert a ‘P’ görbéje ugyanolyan nagy, mint a ‘B’ görbéi, ráadásul a ‘P’ görbéje némiképp behajlik a függőleges szárhoz. Ez problémát okozhat, de még nagyobb gond lehet a sárfesz sz estében. A ‘P’ lenyúló szára gyakorlatilag hiányzik. Ez még jobban elmélyíti az említett problémát.
A ‘C’ és az ‘E’ karaktere között a legminimálisabb különbség látható. A vonalakat követve látható, hogy a két betű teljesen egyforma kézírási mintát követ, a különbség mindössze az ‘E’ középső karjának megléte, melyet egyszerűen díszítőelemnek is lehet tekinteni, főként, ha azt nézzük, hogy a gótikus betűk a XIV. századra már nem csak írói, de ornamentikai funkciót is betöltöttek.
A ‘D’ és az ‘O’ karakterében is az általános összekeverhetőségi hiba mutatkozik meg. Az ‘O’-t mindössze az összeérő vonalak különböztetik meg a ‘D’ karakterétől. Ezen kívül minden teljesen azonos.
Az ‘I’ és a ‘J’ karaktere között semmilyen különbség nem található. Ez azzal magyarázható, hogy a középkorban az ‘I’ karakterét olvashatták j-nek és i-nek is (a latin még erősen élő hatása miatt), így nem volt szükség a kettő megkülönböztethetőségére.
A ‘K’ és az ‘R’ karakterében a különbség csk egy vonásnyi. A bal oldali szár az ‘R’ esetében balra, a ‘K’ esetében pedig a betű fölé, jobbra kanyarodik el. Hiba még, hogy a ‘K’ felső karja hurokként végződik, ami miatt űr jön létre egy olyan karakterben, aminek a fejlődése során soha nem volt zárt karja. Ez a folytonos írás igénye miatt alakulhatott így - a kor írói a betű rajzolásakor nem emelték fel írópálcáikat.
Az ‘A’ és az ‘U’ között nincs nagy hasonlóság, viszont az A össze nem érő szárainak következtében nézhető egy ‘U’ karakterének is, míg maga az ‘U’ egyáltalán nem nézhető ‘A’ karakternek.
Az ‘N’ és az ‘Y’ karaktereinek esetében azt láthatjuk, hogy az ‘Y’ nehéz azonosítása a probléma forrása, valamint a két betű formailag nagyon hasonlít egymásra.
A ‘Z’ és a hármas karaktere azért összekeverhető, mert a fraktúrok kialakulásakor az európaiaknál nem jelentkeztek az arab számok, azaz, az alapjaiban véve teljesen más elemekre és karakterképzésre épülő arab tipográfiai elemeket (számokat) kellett a modern számítógépes tipográfiának a gót fraktúrok stílusára igazítani, amit csak a ‘Z’ alakzatával megegyező formában lehetett megvalósítani. Ami még a probléma forrása, hogy az adott korban a ‘z’ betű aljára egy kis hurkot rajzoltak, ami miatt a ‘z’ alakja úgy néz ki, mint egy hármas.
A ‘Q’ és az ‘O’ karakterének problémája megegyezik a ‘C’ és ‘E’ problémájával. A különbség mindössze egyetlen egy vonásnyi.
A ‘G’ karaktere olyannyira kivehetetlen, hogy lehet nézni ‘O’-nak, ‘S’-nek is, de az ‘S’ esetében is nehéz a meghatározás, mert ennek a karakternek a formái annyira túlzóak és szokatlanok (a befelé forduló alsó szár miatt), hogy szintén lehet akár ‘O’-nak olvasni.
Nehéz azonosítani továbbá a ‘V’ betűt, ami valahogy a ‘B’ és a ‘P’ keverékének látszik.
Minuszkulák
A majuszkulák összehasonlítása után érdemes a minuszkulákat is megvizsgálni. Mint fentebb olvasható, a minuszkulák nagyon erős rácshatást eredményeztek, ami annak tudható be, hogy a karakterek függőleges irányban kiterjedésük nagyobb, mint vízszintes irányban. Általánosan elmondható, hogy ugyanazok a tendenciák láthatóak itt is, mint a majuszkulák esetében.
Szerencsére itt kevesebb az összekeverhető karakterek száma. Hasonlóságot mutat az ‘a’ és az ‘o’, illetve az ‘a’ és a ‘g’, az ‘f’ és az ‘s’, az ‘f’ és a ‘t’, az ‘l’ és az ‘s’, az ‘n’ és az ‘y’ valamint az ‘r’ és az ‘x’. A 26 minuszkula közül 11 az, ami összekeverhető egymással.
Az ‘a’ és az ‘o’ karaktere a kerek vonalak oválissá, csúcsossá alakítása miatt keverhető össze. Az ‘o’ teljesen zárt, míg az ‘a’-nál látható végződés segít az azonosításban.
Az ‘a’ és a ‘g’ esetében a ‘g’-t lehet az ‘a’-val összekeverni. A fraktúrokra jellemző intenzív formák miatt a ‘g’ hurkát lehet egyszerűen az ‘a’ túlzott végződésének tekinteni.
Az ‘f’ és az ‘s’ karaktere amiatt keverhető össze, mert a korban az ‘s’ betű nem az ‘S’ kicsinyített mása volt, hanem egy függőleges irányú betű volt. Manapság az ‘s’ ipa jele még mindig ez a középkori ‘s’ betű. Az ‘f’ vízszintes szára szinte észre sem vehető.
A ‘k’ és a ‘t’ karaktereinél az látható, hogy - a majuszkulához hasonlóan - a ‘k’-nak a karja egy hurok lett, űrt zárva le ezáltal. Ez - az erős függőlegesség következtében - egy ‘t’ betű hatását idézi.
Az ‘l’ és az ‘s’ karakter esetében ugyanaz mondható el, mint az ‘f’ és az ‘s’ esetében. Persze a különbség csak akkor lehetséges, hogy ha ismerjük a két karakter formáját.
Az ‘r’ és az ‘x’ karakterénél a hiba leginkább az ‘x’ kialakításában rejlik, ugyanis az x két egymást metsző egyenes, ezek rajzolásához pedig szükséges az írótoll felemelése. Nem történt más az ‘x’ kialakításakor, csak annyi, hogy az ‘r’ karakteréhez hozzárajzoltak alulra egy hurkot.
További probléma lehet a ‘y’ azonosíthatatlansága, ugyanis könnyen nézhető ‘n’ betűnek is, ugyanúgy, ahogyan a majuszkulák esetében.
Összefoglalás
A fraktúr betűk esetében a legnagyobb probléma már az írótollnál elkezdődik. Annak tartása és a gondolat, hogy folyamatos kézírással alakítják ki a betűket azt eredményezi, hogy a betűkben lévő kontraszt iszonyatosan erős lesz, az erős függőlegesség miatti rácshatás pedig még jobban összekeverhetővé teszik a karaktereket. Az optikai folthatás következménye a nehéz olvashatóság.
Bibliográfia
Szántó Tibor: A betű. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése